Betegnapló: Együtt élni a tüdőrákkal – 1. rész

Több mint egy évig hiányoztam a munkahelyemről, ami az elmúlt három évtizedben meghatározója volt az életemnek. A Heves Megyei Hírlap – illetve az elmúlt időszakban online hírportálja, a heol.hu életem egyik meghatározó terepévé vált, s fura volt eljátszani a gondolattal, hogy talán soha többé nem találkozom az olvasókkal. Szerencsére – mint ezek a sorok is bizonyítják – a legrosszabb egyelőre nem következett be.

Hogy miért kezdtem el vezetni eleinte csak szűk körnek szánt betegnaplót? Talán a most elkezdett sorozatból ez is kiderül. Bevallom, rövid ideig hezitáltam, aztán a vegyes előjelű véleményeket, tanácsokat meghallgatva úgy határoztam, hogy nincs értelme sejtetni, titkolózni. Több okból sem.
Az első ok, hogy a betegséget, jelen esetben az áttétes tüdőrákot – nevezhetjük bár megengedő eufemizmussal daganatnak, tumornak, a tényeket szebbnek láttató egyebeknek – nem lopkodja csak úgy össze az ember, tehát szégyenkeznie sincs oka emiatt.

A második: lakóhelyemen sok évtizede közszereplő vagyok, több alkalommal közbizalom által, ami szerintem azt az elvárást is tartalmazza, hogy a választóimnak jogukban áll tudni, számíthatnak-e a továbbiakban is a munkámra. Amikor a lőrinci képviselő-testületnek beszámoltam az állapotomról, hozzátettem, hogy természetesen ideiglenesen sem szeretnék kíméletes elbánást, ahogy én is a szokott vehemenciával harcolok álláspontom mellett.

A harmadik: jómagam is számos alkalommal szembesültem azzal, hogy hasonló esetekben megy a pusmogás: tudható valakiről, hogy beteg, de nincs bizonyosság, így a félinformációk alapján felerősödnek a találgatások. Aztán nem tudjuk, miként közelítsünk az érintetthez: érdeklődjünk-e bátran az állapotáról, kifejezhetjük-e együttérzésünket, vagy tegyünk úgy, mintha mit sem sejtenénk, netán, mintha mi sem történt volna. Nos, szerettem volna elkerülni a hátam mögötti összenézéseket. Nem célom a sajnálat generálása, de aki velem van, nyugodtan kérdezzen, aki pedig örömködni akar, annak lelke rajta.

A negyedik ok: selypi vagyok. S bár a szervezetemet megtámadó kór nem hozható összefüggésbe az azbeszttel, mi, akik itt élünk, folyamatosan rettegünk attól, hogy egyszer sorra kerülünk. Ha felgyógyulnék, sorstársaim talán erőt gyűjthetnek abból, hogy igenis, nem kell idő előtt eltemetnünk magunkat, mert hozzáállásunk, optimizmusunk, motiváltságunk a legrosszabból is kisegíthet bennünket. Ha pedig nem így lesz, amíg csak lehet, éljünk úgy, ahogy egy szebb és jobb világban mindig is szerettünk volna élni.

Ez tehát a négy legfontosabb szempont, amiért úgy döntöttem, hogy a velem történteket megosztom a nyilvánossággal.