Mi vagyunk a rockerek – 8. rész: Amíg a szó csak térden áll, a gondolat messze száll

Az emlékezetes 1973-as miskolci rockfesztivál, ami után Bródy János fellépési engedélyét bevonták, s ez végső soron a klasszikus Illés együttes feloszlásához vezetett, még csak az előszele volt annak, hogy a rezsim nem tűri a lázítást. Ismert a történet: Bródy a színpadról megköszönte a rendőrségnek, hogy „szállást biztosítottak” több fiatalnak, akik az eseményre látogattak. Volt egy kis csetepaté is, a Bergendy fellépése során a közönségből néhányan megpróbáltak áthatolni a helyszínt biztosító ifjúgárdista- és rendőrsorfalon, de az attakot az egyenruhások visszaverték. Mindez nem maradt következmények nélkül, ezután évekig nem szervezhettek hasonló rendezvényt sehol az országban.

A koncertről, amin egyébként a műfaj krémje – mások mellett a V’73, a Nonstop, az M7, a Neoton, a Mini, a Syrius, a Corvina, a P. Mobil, a Generál, továbbá Koncz Zsuzsa, az Illés, Tolcsvayék és a már említett Bergendy – is pódiumra lépett, az akkor kizárólagosan műsort sugárzó állami tévé és rádió nem tudósított, miként a „balhé” sem került be a híradásokba. A továbbiakban is ment minden a maga útján, mintha mi sem történt volna.

Budapesten ekkoriban már régóta mozgolódtak az „alternatív” zenekarok, ám esetükben a jelző még nem a műfajt, hanem a mellőzöttséget jelentette. Ilyen volt például a Taurus, amelyben Radics Béla, Som Lajos, Brunner Győző és az alig huszonéves Balázs Fecó kivétel nélkül az „elithez” tartozhatott volna, de állami hátszél nélkül esélyük sem volt az országos sikerre, annak ellenére sem, hogy ismeretségi körükben legendának számítottak, s még ötven év elteltével, napjainkban is őrzi munkásságukat az emlékezet. Ebben szerepet játszik az is, hogy az évtized vége felé a Korált létrehozó Balázs Fecó „átmentette” néhány nótájukat – Anyám, vigasztalj engem, A kőfalak leomlanak, Amit nem mondhattam el, stb. –, persze, a Sanzonbizottság jóváhagyásával. A pártállam nem ismert kompromisszumokat, ha a saját érdekeiről volt szó, így változhatott például az Anyám, vigasztalj engem című számban a Taurus-féle „Elzárták a napot szörnyű rácsok mögé” a Korálban „Elzárták a napot súlyos ködök mögé”-re”.

Korabeli törzshelyemen, a selypi Rubyban működött egy zenegép, amelyben a futtatott előadók kislemezeit lehetett meghallgatni egy bélás (kétforintos) bedobásával. Kész csoda, hogy a kínálatban a P. Mobil együttes Kétforintos dala és Menj továbbja, valamint a Taurus Szólíts meg, vándora és Zöld csillag című száma is szerepelt. Mondanom sem kell, ha ott voltunk, feszt ezek bömböltek, a konszolidált vendégek nagy-nagy szomorúságára.

A fentiek is jelzik, hogy a rezsim a rockzenében főként a szövegek egy- vagy kétértelműségének „felbujtó” hatását tartotta önmagára nézve veszélyesnek, s miután a szellemet nem tudta teljesen visszatuszkolni a palackba, taktikát váltott: néhány önszerveződő, vagy a későbbiekben általa kreált együttest kezdett menedzselni a támogatott – s egyben jól kontrollálható – kategóriában.

Az 1977-es esztendő alighanem a mainstream-ben is elhozta a szétágazást. A lemezkiadás színvonalát tekintve nem volt rossz év, ekkor jelent meg az Omega külföldön korábban sikert aratott Időrablója, az LGT-től a Mindenki másképp csinálja, a megújult Generál együttes Zenegépe – hogy csak néhányat említsünk. Ugyanakkor ezek, bár népszerűnek bizonyultak, nem gyakoroltak hatást a rockermozgalomra, még úgy sem, hogy a koncertjeiken is feltűntek a csöves nadrágos fiatalok; az említett bandák ugyanis az egyetemes rockmuzsikát gyarapították, s közelről sem a marginális oldalon helyezkedtek el. Az Időrablóval egyidejűleg a hatvani Bazársor könyvesboltjának a kirakatában – az egyik első külföldi kiadványként – megjelent az Osibisa nagylemeze (vajon emlékszik még rájuk valaki?), de a Black Sabbathra ezután is a Szabad Európa Rádióban kellett vadászni.

És ekkor valamelyik idióta – nem lennék meglepve, ha a Párközpont agitprop vagy kulturális osztályán – kitalálta, hogy fel kellene éleszteni a Táncdalfesztivált, annak legszebb hagyományaival. Ez volt a Metronóm 77 című produkció.

Nem szeretnék sokat foglalkozni a kezdeményezéssel, mivel ez már tényleg az évek óta agonizáló „slágerkultúra” hattyúdala volt. Akadtak, akik még tettek egy próbát, és csilivili diszkóruhákban előadták produkciójukat (Beatrice, Corvina), hogy aztán gyökeresen váltsanak; másokat elfelejtettek, a profiként számon tartott előadók – jellemzően például Záray és Vámosi, Sárosi Katalin vagy éppen Aradszky László is – pedig nem is a versenyben, hanem az azt követő extra műsoridőben szerepeltek, természetesen a béketábor más „sztárjai” mellett. A dalszövegek nyilvánvalóan nem verték ki a biztosítékot, hiszen a kipróbált szerzők biztonsági játékkal operáltak, ezek citálásától eltekintek, máskülönben fertőtlenítenem kéne a klaviatúrát. Az esemény gálaestjére sikerült idecsábítani az előző évi eurovíziós fesztivál első helyezettjét, a Brotherhood of Man együttest is, szóval, minden nagyon szép és jó volt. Vagy mégsem?

A következő hónapok „forradalminak” számítottak, legalábbis ami a rockmozgalmat illeti. A korábban már működő, P. Mobil-féle „underground” bandák – és ezzel megint nem a műfajt definiáljuk – mellett megalakult a „szakadt” Beatrice, a Hobo Blues Band, a Korál, a Karthago, na meg ott volt a vitatott hátterű Piramis is, amelyek már nem csak egy szűk réteget, hanem gyakorlatilag egy egész nemzedéket elláttak munícióval. Elkezdődött a népvándorlás, az említett együtteseket seregnyi rajongó kísérte városról falura, faluról városra; szájról szájra, plakátról plakátra terjedt a koncertek helyszíne és időpontja, s a hétköznapok kivétel nélkül a következő hétvégék megszervezésével teltek.

A hatalom most is igyekezett lépést tartani a történésekkel, s erre egyetlen békés eszköze volt: a nyilvánosság. Ezen belül finom módszerekkel dolgoztak: az elhallgatással, illetve az egyes jelenések túlpörgetésével. Amikor országszerte egymás után alakultak az üzemekben a Piramis-brigádok és az iskolákban a Som Lajos-őrsök, az ifjúsági sajtó több kolumnás vitarovatot indított, hogy szükség van-e ezekre, miközben Nagy Feróékról vagy Földes „Hobó” László blues zenekaráról jó ideig szó sem eshetett. Som Lajos köztörvényes bűncselekménye – illegálisan arannyal csencselt – nem zavarta a hatalmat addig, míg az általa vezetett együttes a becsületről énekelt, meg arról, hogy „őszintén akarok élni”, amiben feltehetően az is szerepet játszott, hogy a kopasz basszusgitáros „másodállásban” jelentéseket írt a belső elhárításnak.

Az ország nagy része ezekről mit sem tudott, így a Piramis rég nem tapasztalt népszerűségre tett szert. A fekete bárányok viszont fekete bárányok maradtak. Hogy a fenébe ne maradtak volna, amikor tartalommal próbálták megtölteni a mondanivalót? Nem volt olyan igazhitű kommunista, akinek tetszettek volna Hobó sorai, miszerint „Büdös a diszkó, én nem bírom/ Büdös a sajt, de ettől finom/ Büdös a lány, hát hazamegyek/ Büdös a meló mindenkinek”. Az elhatárolódás a főelvtársak részéről – ismerve jó néhányuk élethez való hozzáállását – álszent megközelítés lehetett, de mivel meg kellett felelniük az elvárásoknak, hát megfeleltek.

„Amíg a szó csak térden áll, a gondolat messze száll...” – énekelte a fazont váltó, bekeményítő Nagy Feró, és már ezért az egyetlen sorért is megérdemelte volna évtizedek múltán a Kossuth-díjat, amit most azok is próbálnak elvitatni, akik annak idején egymást lökdösték félre, hogy az első sorban jusson nekik hely a Felvonulási téren.

De nem csak a politizáló szövegek – sőt, első sorban nem azok – mozgatták meg az új generáció fantáziáját. Hanem azok a dalok, amik az élet aprónak tűnő, ám igencsak fontos dolgairól szóltak: családról, szeretetről és ezek hiányáról; őszinteségről, eltékozolt pillanatokról, depresszióról, kitaszítottságról és hasonlókról. Hamar egymásra találtak, akik ugyanígy éreztek, ráadásként pedig életükben először megtapasztalhatták a közösségi lét ideáját is.

Ők lettek, mi lettünk a „csövesek”.