Arkadiusz Mularczyk, a Jog és Igazságosság (PiS) parlamenti képviselője, a jóvátétel ügyével megbízott szakértő nemrég azt mondta, hogy szeptember 1-jén hozza nyilvánosságra a (németek által okozott) második világháborús károkra vonatkozó jelentését, de nehéz hinni ígéretének, mert már többször jelölt meg határidőket, amelyeket azután rendre elhalasztott. Kaczynski állítólag felvetette a kérdést Friedrich Merzcel, a német Kereszténydemokrata Unió (CDU) elnökével tartott közelmúltbeli varsói találkozóján, de a válaszról nem tett említést, ha egyáltalán volt ilyen.
A jóvátétel a nemzetközi jog szerint a kártérítés egy formája, amelyet a vesztes fél köteles fizetni a győztesnek az utóbbinak okozott károkért.
Mértékét békeszerződések vagy külön megállapodások szabályozzák, amelyeket közvetlenül vagy röviddel a háború után, de semmiképpen sem évtizedek múlva kötnek meg. Az első világháborús károk miatt Németországra kirótt jóvátételi kötelezettség mértékének megállapítására annak idején különbizottságot állítottak fel, amely 1921-ben hozta meg döntését. A meghatározott összeg gigantikus volt: 132 milliárd aranymárka (Goldmark), melynek valamivel több mint felét Franciaországnak kellett kifizetni. 1933-ban Hitler felmondta a versailles-i szerződést, és ezzel leállította a jóvátétel fizetését is, amelynek újbóli folyósítása csak 1952-ben indult meg. Az utolsó részletet 2010-ben utalták át.
Elavult érvek
A második világháborúban okozott károkért Németországra kirótt jóvátételt is közvetlenül a háború után, a potsdami konferencián határozták meg. Ebben figyelembe vették Lengyelországot is. A teljes összeget húszmilliárd dollárban határozták meg, amely ma mintegy háromszázmilliárd dollárnak felel meg. A lengyel igényt a szovjeteknek megítélt, nagyjából tízmilliárd dollár értékű csomagból kellett kielégíteni. Ennek 15 százaléka, másfél milliárd dollár jutott volna Varsónak (mai értéken 45 milliárd dollár).
Összevetésül: az idei lengyel költségvetés összege 491 milliárd zloty (körülbelül 108 milliárd dollár), a kártérítés mértéke tehát kevesebb, mint az idei büdzsé fele.
Ennek az összegnek nagyobb részét azonban a szovjetek egy nagyon kedvezőtlen számítás révén nem utalták át Varsónak. Végül – és ez Németország döntő érve – a varsói kormány 1953-ban lemondott a jóvátétel hátralévő részéről. Mularczyk és más szakértők szerint azonban a pénz továbbra is jár Lengyelországnak, mert a lemondásra vonatkozó döntés szovjet nyomásra, a korlátozott szuverenitás feltételei között született. Van ebben észszerűség, de az ügyre nézve nincs konzekvenciája. A rendszerváltás után létrejött harmadik Lengyel Köztársaság ugyanis nem szakította meg a folytonosságot a Lengyel Népköztársasággal, melynek jogutódja. Ez értelmes döntés volt, hiszen érvényben maradt számtalan, a népköztársaság által kötött nemzetközi szerződés, köztük sajnos az is, amely a jóvátételi igény lemondásáról szól.
