Elment a légiós

A halál híre hosszú évtizedekről is azonnal lefújja a port, és az emlékek úgy bukkannak elő, mintha csak pár hét vagy hónap telt volna el azóta… Azóta, hogy kezet ráztunk, bemutatkoztunk egymásnak és bevett a csapatába. Nem a Szpariba – kosárlabdában ért a megtiszteltetés. Nyíregyháza el­ső streetball örömjátékát szer­vezték meg Makrai Laciék ’92 nyarán, Sóstón. Szimpla érdeklődőként tébláboltam, s hallgattam, ahogy Maki többször is bemondja: „A Légiósok csapatának harmadik embere nem jött el. Kérünk valakit, segítse ki őket, álljon be.” A sokadik eredménytelen kérést megunva engem csípett fülön Maki, és tessékelt a Légiósok csapatkapitányához. 

Akkor ismertem meg Vjacseszlav Szkuncot, vagy ahogy már akkor hívta mindenki: Szkunc Lacit. Addig csak a lelátóról szurkoltam neki a Spartacusban, őszinte szívvel, mert játéka, akarása, a pályára tett szíve-lelke feltétlen szimpá­tiát, tiszteletet ébresztett. A kosárlabda viszont más műfaj, és mivel Laci nem volt épp magas, óvatosan kérdeztem rá: „S ki a harmadik…?” 

Pontosan értette pislákoló aggodalmamat, ezért csibészes mosollyal mutatott rá a padról épp felemelkedő, több mint kétméteres óriásra. Ő volt a másik légiós, Dmitrij Skurin, vagy ahogy a magyar élmezőnyben épp stabil alapokat építő nyíregyházi kosarasok becézték a centerüket: Gyima. Beindult a nagyüzem, lemostunk mindenkit, és így válhattam az első streetball győztes gárdájának tagjává. 

E szerény, de annál értékesebb személyes emlék Szkunc Laciról immár fájón őrzi közvetlen, nyílt, barátságos és igazi sport­ember alakját. Sokan vannak így ezzel, a gyászhírhez fűzött üzenetek megerősítenek ebben. 

„Az általános iskolában tartott nekünk edzést. Az akkori fiatal korosztály példaképe volt.” […] „Remek futballista volt, a közönség kedvence!” […] „Nagyon szerettem a játékát. Igazi csapatjátékos volt!” […] „Mikor játszottál, jó volt Szpari-meccsre járni. Mindig megnyugvással töltött el, ha kezdő volt a csapatban.” […] „Nekem Szláva volt az az ember, aki megmutatta, hogy mi a foci.” 

A tisztelgő búcsúsorokat sajnos immár ezzel kell zárni: „Nyugodj békében, Szláva!”