Megbélyegzés egy életen át

A magyar parasztság meghurcoltatása százezreket érintett, tízezrek kerültek föl a kuláklistákra, valamint ártatlan gazdákat végeztek ki a kommunizmus idején. Ki számított kuláknak? Hogyan menekült meg a földosztástól a fenékpusztai római kori település? Mit tapasztalt Illyés Gyula a Szovjetunióban?

Ország-világT. Németh László2022. 06. 26. vasárnap2022. 06. 26.

Kép: Galambos István történész 2022.06.13 fotó: Németh András Péter / Szabad Föld, Fotó: Nemeth Andras Peter +36208281361

Megbélyegzés egy életen át
Galambos István történész 2022.06.13 fotó: Németh András Péter / Szabad Föld
Fotó: Nemeth Andras Peter +36208281361

– Hogyan kezdte el kutatni a magyar parasztság történetét?

– A XX. századi magyar történelemmel egyetemistaként kezd­tem el komolyabban foglalkozni. Az elhallgatott, elhazudott történetek különösen érdekeltek. Várpalotaiként foglalkoztatott az ötvenes évek munkásságának története. A várost mintaként, szocialista iparvárosként emlegették, de én a családban hallottam olyan elbeszéléseket, amelyek a település múltjának árnyoldalát mutatták be. A lakosság harmadát – főként Inotának a városhoz csatolásával – gazdák alkották. Régóta foglalkoztatott az ő sorsuk, majd a NEB Hivatalához kerülve kezdtem kutatni a kuláküldözés és a kényszerkollektivizálás időszakát.

– Vándorkiállítás szervezésében is részt vett.

– Igen, a NEB az Országgyűlés Hivatalával közösen rendezett vándorkiállítást a magyar paraszti társadalom felszámolásáról Sorsfordítás címmel, amelyhez kapcsolódva készült el az Apáink földje című kisfilm. Ahol megjelentünk a tárlattal, ott mindig hallhattunk újabb történeteket. Gyakran olyanokat, amelyeket soha senkivel nem osztottak meg korábban.

– Miért?

– Azért, mert tabusítás történt az emlékezetben, ahogy erre Ö. Kovács József rámutatott a könyveiben. A kuláküldözést, majd a kádári téeszesítést kísérő erőszak olyan nyomot hagyott az emberekben, hogy nem mertek beszélni róla.

– Ez a hallgatás az egész társadalom életét átjárta?

– Igen. A diktatúra szelleme azokat a családokat is érintette, amelyek közvetlenül nem szenvedtek el meghurcoltatást.

– Mennyire nyilvánvaló, hogy a kádári téeszesítés diktatúrával járt együtt?

– Az emlékezetben és a szakirodalomban ez nincs eléggé kidomborítva. A közvélemény számára úgy tűnhet, hogy a terror a Rákosi-korszakhoz kapcsolódott, de ez nem így van, hiszen a szocialista rendszer bukásáig végig jelen volt. Lehet, hogy bizonyos időszakokban más módszert tartottak célravezetőnek, de a terror lehetősége nem tűnt el. A téeszesítés tehát – amit joggal hívhatunk kényszerkollektivizálásnak – erőszakkal járt együtt a Rákosi- és a Kádár-korszakban egyaránt.

– Nagy Imre miniszterelnökségének időszaka 1953 és 1955 között hozott jelentős változást?

– A szólamok és talán a szándékok szintjén, ám ha valaki ki akart lépni a téeszből, akkor bírósági eljárást kezdeményeztek ellene. A Magyar dúlás című kötetünkben magam is foglalkoztam ezzel a kérdéssel. Voltak ugyan politikai engedmények, a propaganda is alábbhagyott, de valójában nem lett jelentősen könnyebb a parasztság helyzete.

Galambos István, történész. Fotó: Németh András Péter

– 1945 és 1962 között teljesen átalakultak a magyar parasztság életkörülményei. Szükség volt egyébként valamilyen változásra?

– Két kérdésre keressük a választ. Az egyik, hogy azok a folyamatok, amelyek lezajlottak, mennyire voltak szükségesek és gazdaságosak, a másik, hogy mit remélt a magyar társadalom. Bizonyos változások igénye már a Horthy-korszak elején fölmerült, ilyen volt például a földosztás. Az 1945-ös földosztás a nagybirtok kárára ment végbe. A földosztás valós társadalmi igényt elégített ki, de a gazdaságossági és jogi szempontok nem érvényesültek. Olyan jól működő gazdaságokat is felosztottak, mint például a keszthelyi Festetics-birtok.

Fenékpusztán házhelyeknek mérték ki még a római romokat is, az építkezéseket azonban egy elszánt embernek köszönhe­tően sikerült megakadályozni. A he­­lyi földosztó bizottságok döntöttek arról, hogy mikor és kinek adnak földet, és ezeket a testületeket általában a kommunisták irányították. Úgy látom, hogy az új keretek között a birtokok nem tudtak olyan gazdasági eredményeket felmutatni, mint korábban. Keszthelyre ez biztosan igaz: nem volt megfelelő a kiosztott birtoknagyság, és nem rendelkeztek megfelelő eszközökkel és időnként szaktudással sem az új tulajdonosok. A föld­osztásra volt igény, de a lebonyolítás nem az ország javát szolgálta.

– 1948-ban pedig elkezdődött a téeszesítés és a kuláküldözés. A ko­rabeli iratokból az derül ki, hogy még a kommunisták sem igazán tudták, ki a kulák. Rákosi ezzel kapcsolatosan azt mondta, minden településen tudják az ottaniak, hogy kik a kulákok. Nos, kit bélyegeztek kuláknak?

– A fogalom első hazai leírását Illyés Gyula adta a Magyarország című lapban 1934-ben, Ezt láttam Oroszországban című cikkében. Illyésnek azt mondták útja során, hogy a kulák, a gazdag paraszt fizikailag megsemmisítendő ellenség, a fejlődés gátja, ők azok, akik nem vetik be a földeket, hogy kárt okozzanak a Szovjetuniónak.

Az író cikkében gyakorlatilag benne van a hazai téeszesítés menetrendje, hiszen ugyanezeket a jelszavakat használták később a magyarországi agitátorok is. A gazdasági adatok cáfolják, hogy a téeszesítés szükségszerű lett volna, a folyamat nem illeszkedett szervesen a magyar gazdaságtörténetbe, hanem kívülről oktrojált mintát akart megvalósítani. Ennek az egyik legidegenebb és legkirívóbb része a kulákok megbélyegzése volt.

– Konkrétan is meghatározták a fogalmat?

– Gyakran hivatkoznak Lőcsei Pálnak a Szabad Népben 1949 ja­nuárjában megjelent Ki a kulák? című írására. Ő hasonlókat írt, mint korábban Illyés. Jogszabályt is alkottak arról, hogy milyen formában kell a kulákokkal szemben fellépni. A rendelet ellentmondásos, de az egyik pontja szerint 25 holdban vagy 350 aranykorona értékben határozták meg azt a határt, amely fölött kuláknak kellett tekinteni valakit.

A valóságban azonban még csak földbirtok sem kellett ahhoz, hogy valakit kuláknak bélyegezzenek, hanem például elég volt, ha kisiparosként bérmunkást alkalmazott. Akár egy alkalmazottat foglalkoztató szikvizesből is könnyen kulák lehetett. Valójában minden településen a helyi kommunisták döntötték el, hogy kit tekintenek kuláknak. Tehát az volt kulák, akit annak bélyegeztek. A kuláknak minősített gazdáknak még a gyerekei is egész életükön keresztül érezték a hátrányát a megkülönböztetésnek.

– Volt, aki nem is élte túl a politikai üldözést.

– Molnár Sándor köröstarcsai gazda ügye jól jellemzi a korszakot, azt, hogy folyamatosan ártatlan emberek meghurcolásával akartak félelmet kelteni. Molnár 1950. jú­nius 30-án a saját földjén tüzet rakott, hogy ebédet főzzön. A tűz elharapódzott, földjének egy része le­­égett, a szomszédos téeszterületen viszont nem keletkezett kár. A statáriális bíróság ítélete szerint Molnár szándékosan gyújtogatott, mert lángba akarta borítani az egész határt.

Fennmaradt egy állambiztonsági jelentés, amelyből kiderül, hogy a „megbízható párttag” bíró már a tárgyalás előtt vállalta a halálos ítélet meghozatalát. A gazdát július 15-én ki is végezték. Elfogták Molnár sógorát is, aki segített eloltani a tüzet, ő a folyamatos zaklatások miatt végül öngyilkos lett. A család Molnár Sándor letartóztatásáról és ítéletéről semmit nem tudott, akkor értesültek róla, amikor megkapták a hóhér számláját.

– Milyen hatása lett a meghurcoltatásoknak?

– Mintegy 70 ezer ember volt rajta a kuláklistákon, több mint 400 ezer gazdát ítéltek el különböző vádakkal. A mezőgazdaság teljesítményének ötvenes évekbeli visszaesése részben ennek is tulajdonítható. A gazdák nagy része a terror ellenére sem akart belépni a téeszekbe, a földek döntő hányada a Rákosi-időszak végén is egyéni tulajdonban maradt. 1956-ban a forradalomnak köszönhetően tömegesen szűntek meg a jobbára szegényparasztokból álló téeszek.

Fontos következménye lett a téeszesítésnek az is, hogy a parasztság az iparba áramlott. A gazdákat mint társadalmi réteget meg akarták szüntetni. Ezt a folyamatot teljesítette ki az 1959 és 1961 közötti kényszerkollektivizálás, az újabb téeszesítési hullám.

– Volt ellenállás a parasztságban a Kádár-rendszer kezdetén?

– Igen, például Nyírcsaholyban, ahogy ez Farkas Gyöngyi Lázadó falvak című könyvében olvasható, az asszonyok szerveztek tüntetést. De nem volt választása a parasztoknak, be kellett lépniük a téeszekbe. Volt, akit kínoztak, akadt, akit a gyermekével zsaroltak, és családtagokat fordítottak egymás ellen. Szabályos hadjáratot folytattak a falvakkal szemben, a településeket agitátorok lepték el. Előfordult, hogy éjszaka behívták a gazdákat a tanácsházára, és megfélemlítéssel, sőt gyakran veréssel kényszerítették őket a belépésre. A téeszesítés volt az utolsó tömeges állami erőszak Magyarországon.

– Péter-Pál napja tíz éve a ku­lák­üldözés áldozatainak emléknapja. Segít ez ledönteni a tabusítás által emelt falakat?

– Valamelyest igen. El nem beszélt történeteket elbeszéltté tehet. Minden megemlékezés fontos, hiszen ez a város és a vidék közös története. A gazdák elvándorlásának volt a következménye, hogy a városokba áramlás nagymértékben felerősödött az ötvenes években. A pa­rasztok nem akartak bérrabszolgaként, üldözöttként dolgozni a földeken.

A városokban jobb volt az ipari munkásság életszínvonala, a falvakat pedig nem fejlesztették. Gyakran csak az érintett családok vesznek részt az emlékezéseken, jó lenne, ha össztársadalmi szinten gondolnánk az üldözöttekre. Azért is hasznosak az emléknapok, mert így megismerhetjük a saját múltunkat.

Ezek is érdekelhetnek