A zene összetartó ereje

Csatári Bence színes egyéniség, sokoldalú kutató. Neki köszönhetjük a Kádár-kor könnyűzenéjének alapos, precíz feltárását. Előadásait izgalmas, vicces epizódokkal színezi, munkái messzemenően pontosak, részletesek és alaposak. Több önálló, sikeres kötete, illetve több mint száz tanulmánya jelent meg.

LakóhelyemTóth Eszter Zsófia2022. 07. 24. vasárnap2022. 07. 24.

Kép: Csatári Bence történész 2022.07.05 fotó: Németh András Péter / Szabad Föld, Fotó: Nemeth Andras Peter +36208281361

A zene összetartó ereje
Csatári Bence történész 2022.07.05 fotó: Németh András Péter / Szabad Föld
Fotó: Nemeth Andras Peter +36208281361

– „Győzött a mi Bencénk” – így tudósított a Fejér Megyei Hírlap 1998-ban arról, hogy a Mindent vagy semmit! című televíziós műveltségi vetélkedőben megnyerte a játék fődíját, a régóta sok ellenfele és játékostársa által áhított autót. Akkor még a Fejér Megyei Levéltárban dolgozott, és sorra nyerte a kvízműsorokat, amelyek közül a fentin kívül a Ki marad a végén? és a Magyarország ezeréves fennállásának évfordulója alkalmából 2000-ben rendezett Millenniumi vetélkedőre a legbüszkébb. Ilyen fantasztikusan indult a pályája a történelem–földrajz és bibliaoktató végzettségű fiatalembernek. Milyen érzés visszagondolni erre az időszakra?

– Ma is elevenen él bennem, bár már akkor is úgy fogtam fel az egészet, hogy ez egy pünkösdi királyság. Sokan felismertek az utcán, odajöttek, gratuláltak, úgy kezeltek, mint valóságos sztárt, de tudtam jól, hogy ez nem fog sokáig tartani. Aztán kiderült, hogy félig-meddig tévedtem, mert még tavaly is kértek tőlem autogramot. Az akkori vetélkedőkben komoly műveltséggel kellett rendelkezni, és gyorsan kapcsolnom is kellett, hogy a kérdéseket időben és jól megválaszoljam.

Noha a versenyek alatt izgultam, ezzel együtt mégis felszabadultnak éreztem magam, s ebből is látszik, kell egyfajta szereplési rátermettség ahhoz, hogy a műveltségünket egy televíziós vetélkedőben is meg tudjuk mutatni. Persze a sikerhez leginkább az kellett, hogy négyéves korom óta olvasással szívjam magamba a tudást. Diák­éveim alatt pedig kacsingattam a színjátszás és a zene felé is. Talán nehéz elképzelni, de 1991-ben majdnem derékig érő hajjal én játszottam az országos diákszínjátszó-döntőben Rómeót. A családban egyébként van sikeres színész, nagymamám testvére, Kovács Károly játszotta a Századok-sorozatban Horthy Miklóst.

– Kutatásain kívül ma is élő a kapcsolata a zenével?

– Igen, ma is járok koncertekre, de hobbiszinten zongorázom is, leginkább a magam és talán egy kicsit a családom, gyermekeim örömére is. Gimnazistaként volt egy együttesünk Extázis néven, amelyben doboltam, és máig felejthetetlen élmény, ahogy a közönség soraiban a szolidnak tartott, éltanuló lányok is csápoltak és rázták a fejüket, amikor az István, a királyból játszottunk. De a legsikeresebb csapatom kétségkívül az egyetemistákból álló Hydrock's volt, amelynek – igaz, akkor még nélkülem – rádiófelvétele is volt. Velük sokszor már gázsiért, sőt még lakodalmakban is(!) játszottunk.

– Hogyan fordult érdeklődése a könnyűzene története iránt?

– Nálunk családi hagyomány a zene szeretete. Olyannyira, hogy őrzök egy kalózkazettát, amelyet a bátyám Sárbogárdon titokban egy Beatrice-koncerten vett fel 1981 áprilisában, nagyjából akkor, amikor már csak Nyíregyházán és itt léphettek fel. Bátyámat a többi rajongóval együtt gumibotokkal terelték a rendőrök, és jelen voltak állambiztonságiak is, akik olykor kiríttak a közönségből. (Egy ehhez kötődő anekdota, hogy a Beatrice-koncerteken a Térden állva című szám alatt a közönség le szokott térdelni, ezt a titkosszolgálat emberei azonban nem tudták, és ők állva maradtak.)

Meghatározó élményem volt a Ricével kapcsolatban az is, amikor 1956-os emigráns nagybátyám, aki New Yorkban élt, 1980-ban hazalátogatott, és autókázni mentünk vele. A kocsi azonban nem tudott továbbhaladni, mert útját állta a Rice óriási rajongói tömege. Nekem ez nyolc­évesen katartikus élmény volt, ami megmutatta a zene szinte misztikus, összetartó erejét, érett fővel visszagondolva pedig azt, hogy a kommunizmussal szemben így is lehetett állást foglalni – noha a Ricének nem feltétlenül ez volt a célja.

Aztán 1988-ban én is láthattam a Beatricét élőben. Jóval később, amikor kutatni kezdtem, történészi szempontból teljesen feltáratlan téma volt a Kádár-rendszer könnyűzenei politikája, amelyből a disszertációmat írtam. Küzdelmes és tanulságos évek voltak, előfordult olyan is, miközben a PhD-met írtam, hogy négy helyen dolgoztam: tanárként egy gimnáziumban, egy felvételi előkészítő tanfolyamon és egy egyetemen, illetve újságíróként is. Mindeközben nem szakadtam el a kvízektől sem, volt egy önálló műsorom a gödöllői televízióban.

– Nyár van, fesztiválszezon. Sokak számára ismert lehet az Agárdi Popstrand. Mit érdemes tudni róla?

– A Kádár-korszak alapvetően nem szerette a többnapos fesztiválokat, de azért az EFOTT-ot 1976-tól megengedték, és az Agárdi Popstrand is létezik 1977 óta. Utóbbinak Turbók János a megalapítója, motorja és szíve-lelke. Ami e rendezvénysorozat érdekessége, hogy minden évben létrejöhetett, sosem volt betiltva, és a korabeli sztárok közül néhány még ma is fellép. Bár 1979-ben egy Omega–Piramis koncert tiltólistára került (állítólag a hús és a cukor árának akkori viszonyokhoz képest drasztikus emelése játszott ebben közre), de a teljes rendezvény sosem.

A kezdetekről érdemes megjegyezni, hogy Turbók János a Kertészeti Egyetem Klubjában (KEK) dolgozott, amikor agárdi fiatalok keresték meg az ötlettel, hogy szervezzen nekik nyári rendezvényt a tópartra. Az első évben még összeláncolt szemétszállító kocsikon lépett fel az Omega vagy az LGT, és híján voltak asztaloknak, székeknek, telefonnak is. Abban is különleges volt ez a helyszín, hogy ingyen mehettek be fogyatékkal élő embertársaink és vehettek részt a rendezvényeken.

– Kit emelne ki a Kádár-korszak már eltávozott könnyűzenei óriásai közül?

– Nehéz választani. Nagyon fontosnak tartom Somló Tamás alakját. Ő évtizedekig a magyar rockzenei élmezőny megkerülhetetlen tagja volt, jelentősége át­ível az egymást követő zenészgenerációkon. Ő sok pályatársával ellentétben rendkívül képzett zenész volt, kisgyermekkorától kezdve több hangszeren játszott. Az Omega és az LGT mellett Somló Tamás jelentőset alkotott az Atlas és a Kex tagjaként is.

De ne feledkezzünk el a „magyar Jimi Hendrixről”, Radics Béláról sem, aki nemcsak arról híresült el, hogy a fogával gitározott, hanem arról is, hogy rajongói a koncertjén azt skandálták: „Bélát a pártba, Taurust a kormányba!” Sajnos Radics Bélának még nagylemeze sem lehetett a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) „jóvoltából”, és tragikusan fiatalon távozott. A történeti kutatások fontosságára rámutat egyébként az a tény is, hogy Radics Béla elveszettnek hitt, majd nemrégiben előkerülő mélybordó Gibson gitárjáról megtaláltam azt az ORI-iratot, amelyben Béla édesanyja, Radics Ernőné 1988-ban a gitárt az Országos Rendező Irodának (ORI) ajándékozta. (A gitár ma Kosik Kristóf zenész kezei között szolgálja a zenehallgatókat – a szerk.) Mi, történészek apró kis mozaikdarabkákból építjük újra a múltat kitartó kutatásaink során.

– Jelenleg mi tölti ki a mindennapjait?

– Természetesen a kutatás, már ami a munkát illeti. Rendkívül hálás vagyok a munkahelyemnek, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának, hogy nyugodt, kiegyensúlyozott munkakörülményeket biztosít számomra mind szakmailag, mind emberileg. Hamarosan megjelenik az Ome­gáról szóló kötetem, a tervek szerint az együttes hatvanadik születésnapjára. Kóbor Jánossal halála előtt másfél éven keresztül beszélgettünk. Nemcsak a zenekarról, hanem világlátásáról, hitéről is. Beszélt arról is, hogy a zenekar hogyan élte meg a rendszerváltoztatást.

A könyv egyes részei néhol olyanok, mint egy hitvallás, gyónás, és 2020-ban az is előfordult, hogy Kóbor János még karácsonykor is beszélgetett velem – a pandémiára tekintettel már csak telefonon. Nagyon fontosnak tartom – és ebben Trunkos András, az Omega menedzsere is támogat –, hogy az Omegának ebben a formában is emléket állítsunk, az ötletet pedig az Alexandra Kiadó felkarolta. Szívesen készítem a Kossuth rádióban futó Este című műsort, amelynek sokadmagammal egyik házigazdája vagyok, és amelyben immáron csaknem négy éve rock­sztárokat látok vendégül.

A Magyar Nemzetben szintén rockzenetörténeti sorozatom van, az ott megjelenő, elsősorban évfordulókhoz kötődő cikkek úgyszintén lassan kötetté formálódhatnak. Természetesen a legfontosabb a családom. Két leánygyermekem van: az idősebb lassan nyolcéves, a kisebb egyéves és két hónapos. Feleségemmel minden gondolatunk körülöttük forog, és a nehézségeken is mindig a család és a hit ereje segít át. Boldog családi életünk van, a kisebbik lányomnak nemrég volt a keresztelője. A nagyváros forgatagából néha megpihenünk a Balaton mellett, és mindennek értelmet ad az a gyönyörű feladat, hogy a csöppségeket boldogságban, szeretetben felneveljük.