Esélyegyenlőségi programokra több mint kétszázmilliót nyert

‒ Van, aki büszke rá, s van, akit feszélyez - az állandó összehasonlítgatás miatt –, ha egy neves ember gyermeke. Milyen érzés a bonyhádi könyvtár névadója, Solymár Imre lányának lenni?

‒ Apu 49 évesen halt meg, mikor én 25 éves voltam - mondja Dömötörné Solymár Orsika, a szekszárdi Babits Mihály Általános Iskola pedagógusa.‒ Büszke vagyok arra, amit elért, de sok jelentős terve befejezetlen maradt. Négy unokája veszített leginkább azzal, hogy nem ismerhette őt. Nekik is élmény lett volna vele kutatni a Völgységet, régészkedni, mint nekem, kislánykoromtól kezdve.

‒ Egy ilyen közegben felcseperedő lány miért kezdett a cigánysággal foglalkozni?

‒ Erre mondhatnám, hogy édesapám a Dél-Dunántúl összes nemzetiségét tanulmányozta, nekem marad a cigány etnikum. De komolyra fordítva a szót: életem során gyakran kerültek a közelembe olyan roma barátok, akik fontosak voltak számomra. Az első élményem körülbelül négyévesen ért. Apámmal járva a vidéket, egy erdőben cigánytelepre bukkantunk. Varázslatos mesevilágnak tűnt, csatakos lovakkal, tábortűzzel, félpucér gyerekekkel, kalapos bácsikkal, pipázó nénikkel… Erős benyomást tett rám. Konkrétan azonban a budapesti tanárképzőbe járván kezdett érdekelni ez a dolog. Ott foglalkoznom kellett a cigányság életvitelével, mert ez volt az egyik államvizsgatétel. Beleástam magam a témába, aztán jelentkeztem a pécsi egyetemre, elvégeztem a romológia szakot. Abbahagytam a tanítást, és elkezdtem dolgozni a szekszárdi roma kisebbségi önkormányzatnál.

‒ Hol tanított korábban, és mikor tért vissza a katedrára?

‒ Főleg vidéki iskolákban dolgoztam: Kakasdon, Fácánkerten, Harcon, Györkönyben, Kajdacson, Bátaszéken. Ezek többsége német nemzetiségi intézmény, kedvező családi körülmények közül érkező tanulókkal. Némi hiányérzet motoszkált bennem: láttam, hogy azokat a gyerekeket, akiknek igazán szükségük lenne a segítségemre, máshol kell keresnem. Elkezdtem a saját utamon járni, 2005-ben egyesületet alapítottam. Rengeteg pályázatot írtam, aminek eredményeként több mint kétszázmillió forintot nyertünk felzárkóztató, esélyegyenlőségi programokra, hátrányos helyzetű gyerekek oktatására, fiatal felnőttek képzésére. A legjobb időszakunkban húsz alkalmazott 120 gyerekkel foglalkozott. Voltak konferenciák, táboroztatások, működtettük a Cinka Panna Tanodát és a négy csoportos Süni Családi Napközit. Én kisebb-nagyobb megszakításokkal közben is tanítottam általános iskolákban tanítóként, tanárként, osztályfőnökként. Most is pedagógus vagyok, Szekszárdon a Babitsban.

‒ Az egyesület már nem működik? Mi történt?

‒ Hosszú hercehurcán vagyunk túl. Idén fejeződött be a felszámolás. Úgy lehetne diplomatikusan összefoglalni a történteket, hogy folyamatosan késtek a beígért pályázati pénzek, ebből adódóan mi se tudtunk befizetni időben ezt-azt. A segítségre szoruló gyerekek ettől függetlenül mindennap bejöttek, mi befűtöttünk, megfőztük a teát, tanultunk velük és mosolyogtunk, hosszú hónapokig fizetés nélkül. Nagy hálával tartozom a volt kollégáknak, hogy ezt vállalták.

‒ Hogyan tovább?

‒ Elkezdtünk létrehozni egy új egyesületet, a régi szakemberekkel. Beruházásokba csak akkor vágok bele, ha biztos körülményeket tudok teremteni. Ahhoz meg az kell, hogy az ország is stabil helyzetbe kerüljön.

‒ Ott akarja folytatni, ahol abbahagyni kényszerült, vagy más elképzelései vannak?

‒ A tanodát mindenképp újra kellene indítani, mert érezzük, hogy óriási űrt hagyott maga után. Nemcsak abban volt egyedülálló, hogy a roma gyerekekkel komplexen foglalkozott, hanem mindenféle, a közoktatásból „kilógó” fiatalt összegyűjtött. Ez már nem cigánykérdés, hanem az oktatás egészét érintő ügy. Cukorbeteg, autista, magatartászavaros, enyhén értelmi fogyatékos, vagy külföldről érkezett, és az itteni tanrendbe bekapcsolódni nem tudó fiúkat, lányokat karoltunk fel. Nyáron a város és környéke összes pótvizsgása nálunk készült a megmérettetésre, esetenként 60-70 fő. Könnyen elkallódnak az ilyen gyerekek, ha nincs számukra egy támogató, biztos közeg.

‒ Lesz erre elég energiája?

‒ Remélem. Bennem is megvan az a kettősség, ami édesapámat jellemezte. Ő dél-dunántúli regionális bankigazgató volt, miközben nagy lendülettel foglalkozott helytörténet-kutatással és publikálással. Én tanítok, és amellett eredményekre törekszem a közéletben és a civil szférában.