Sass Brunner Erzsébet és Brunner Erzsébet kivételes fotógyűjteményéből nyílt kiállítás Nagykanizsán

A Nem csak festőművészek voltak… című tárlatot a Thúry György Múzeum történész-­mu­zeológusa és archeozoológusa, Szmodics-Tugya Beáta kurátorként felügyelte. Elmondta: az India-szerte és ma már Magyarországon is ismert festőművészek – Sass Brunner Erzsébet (1889–1950) és Brunner Erzsébet (1910–2001), anya és lánya – 1929-ben döntöttek úgy, hogy a hazai és európai festőkarriert hátrahagyva lényegében „világgá mennek”. A mindössze 19 éves Brunner Erzsébet ekkor a képzőművészeti főiskola elsőéves tehetséges szobrászhallgatója volt.

– Hosszú, Olaszországot, Líbiát és Egyiptomot érintő utazás után 1930 februárjában érkeztek meg Indiába, ahol az első éveket Rabindranáth Tagore sántinikétani egyetemi telepén töltötték, aztán bejárták a kontinensnyi országot – folytatta. – Sass Brunner Erzsébet 1935-ben a rejtélyes Bombay-lázban szenvedett, az orvosok éghajlatváltozást írtak elő neki, ezért elutaztak: az első hajó, amelyre jegyet kaptak, Japánba ment. Így kerültek a távol-keleti országba, ahol több mint két évet töltöttek. Majd 1937 szeptemberében Hawaiin keresztül Amerikába érkeztek, kiállításuk nyílt San Franciscóban, Berkeley-ben, Oaklandben, Los Angelesben, New Yorkban. Kilenc hónap után utaztak Angliába, ahol Baróda maharadzsája szerződtette őket: udvari festői lettek, így eldőlt, visszatérnek Indiába.

Szmodics-Tugya Beáta ismertetőjéből kiderült: európai körútjuk során megnézték Párizs, Luxemburg, Zürich, Innsbruck, München és Bécs nevezetességeit, múzeumait. Augusztus végétől néhány hetet a sümegi rokonoknál töltöttek, ekkor találkoztak utoljára a Magyarországon maradt Sass Ferenccel, Sass Brunner Erzsébet férjével és nővérével, Jolánnal. Innen visszautaztak Londonba, majd onnan Indiába. A következő években, vagyis 1939 és 1942 között sokat utazgattak, megörökítették többek között a modherai naptemplomot, a Tádzs Mahalt, és elzarándokoltak a híres Amarnath-barlanghoz is. Ezután a brit hatóságok internálták őket, mivel ellenséges ország állampolgárai voltak. Az internálást nagyrészt Nainitálban töltötték, majd utána is ott maradtak. A Himalája fenséges csúcsai rabul ejtették őket, egészen 1949 márciusáig éltek ott a Cédrusfa-házban.

– Sass Brunner Erzsébet 1950. január 19-ei halála után lánya Újdelhiben élt, de továbbra is sokat utazott, festett és kiállításokat rendezett – fogalmazott a tárlat kurátora. – A művésznők egész életüket a festészetnek szentelték, azonban utazásaik közben szívesen fotóztak is. Nem voltak képzett fotóművészek, nem törekedtek a precíz beállításokra. Mindent lencsevégre kaptak, legyen az egy szép táj, érdekes emberek, utcarészletek, állatok és virágok. Nemegyszer utazás közben, akár lóhátról fotózták le, ami tetszett nekik. Fényképeiket nem csak emlékszerzés céljából készítették, gyakran vázlatként is szolgáltak egy később megfestett képhez. A magyarországi rokonokkal halálukig leveleztek, gyakran cseréltek fotókat, élményeiket, benyomásaikat nemcsak leírva adták át szeretteiknek, hanem fényképekkel is. A Thúry György Múzeum a Brunner-hagyatékban több ezer felvételt őriz, ezek az 1910-es évektől egészen Brunner Erzsébet időskoráig készültek. Minőségük és állapotuk változó, ám fontos kordokumentumok, pótolhatatlanok az utókor számára. A kiállításban az utazásaik során látottakból, a művésznők 1930 és 1984 között szerzett élményeiből kínálunk egy nagy csokorra valót.

A szakember munkáját Hohl Zoltán és Várnagy Veronika, a múzeum két munkatársa segítette, ők a fotók korhű restaurálásában, nagyításában és digitalizálásban működtek közre, abban, hogy a tárlat élvezhető lehessen.

A kiállítás megnyitóján dr. Lázár Imre India-kutató is szólt a látogatókhoz. Kiemelte: a tárlat jóvoltából bárki belelapozhat Sass Brunner Erzsébet és Brunner Erzsébet fotóalbumába, amely újabb és újabb meglepetéseket okoz a látogatóknak.

– Ugyanaz a szellemiség sugárzik ezekből is, amit a Brunnerek festményeiből már jól ismerünk – mesélte. – A mondanivaló nem más, akár ecsettel, akár rajz­ceruzával, akár versben vagy prózában, akár a fényképezőgép lencséjén keresztül osztja meg velünk a művész, amit fontosnak tart. A Brunnerek sokoldalú művészek voltak. Fényképeik nem puszta emlékcserepek, hanem művészi hagyatékuk részének tekinthetők. Mit üzennek nekünk fényképeik? Ugyanazt, amit festményeik. Feltárják előttünk a Kelet csodálatos világát, közelebb visznek minket India titkainak megfejtéséhez. Egy olyan csodálatos világhoz, amelyben még megbonthatatlan egységben, együtt volt az anyagi és a szellemi világhoz való kötődésünk, amelyben az anyagiasság, az érzéki örömök hajszolása még nem feledtette el az emberekkel a mások iránti együttérzést, a nyitottságot, a belső, spirituális világunk iránti érzékenységet.